Váci Szakképzési Centrum
Boronkay György
Műszaki Technikum és Gimnázium

Gondolatok egy csésze tea mellett – egy úti beszámoló margójára

2015-04-08 17:45:47

Augusztus óta egyetlen csésze tea sem olyan, mint régen volt…

Hitetlenkedve ültem a Japán felé tartó repülőn és azon gondolkodtam, hogy lehetséges ez? 
Tényleg oda tartok, ahová már gyermekkorom óta vágytam? Tényleg láthatom Kobayasi Ken-Ichiro szülőföldjét, a pagodákat, a kimonót viselő japán hölgyeket? A tudomány, műszaki fejlődés egyik fellegvárát, ahol mindenki nagyon szorgalmasan, keményen dolgozik, tanul? 
 

És mi igaz abból, amit a nem turistáknak szóló beszámolókból, hírekből hallok, hogy Japánban nagyon magas a depressziós emberek száma, az emberek a végletekig hajszoltak, a családok, emberi kapcsolatok mindezért súlyos árat fizetnek? 
És mi érezhető a 2011-es nagy szökőár utóhatásaként? Hogy tudtak az emberek talpra állni, életüket újra kezdeni vagy tovább folytatni? 
 
Rengeteg kérdésemre sorban érkeztek a válaszok Tokyo-ba érkezésünk első pillanatától kezdve. 
 
A Jurihonjo-i küldöttség nagyon kedvesen fogadott és kalauzolt bennünket Tokyoban az egyik termináltól a másikig. A kb. 11 000km-es, 26 órás út után fáradtan érkeztünk meg a hivatalos fogadásra, ahol ugyanez a jól-szervezettség, gondoskodás és szerető kedvesség várt ránk. 
Mélyen megérintett, hogy Yaeko – egy angol tanárnő – 5 éves kislánya kimonóba öltözve körbejárt és apró ajándékokkal kedveskedett mindenkinek. Anyukája később mesélte, hogy nem nagyon kellett erre bíztatni. Ő maga akart eljönni és megnézni „azokat a magyarokat”, akik miatt tavaly „anya itt hagyta őt”. A diákokat jégkása és vattacukor-készítő gép várta, hogy vacsora után együtt készíthessék el ezeket, azaz: a kapcsolat építés, beszélgetés már itt meginduljon. 
 
Az elkövetkező napokban igen sűrű, de tartalmas programban volt részünk: iskola-látogatás, tengerparti fürdőzés, múzeum – egyfajta skanzen – látogatás, teaszertartáson való részvétel, esti táncos fesztivál – kimonóba öltözve, tűzijáték fesztivál, Kanton-fesztivál – a jó rizstermésért, akváriumlátogatás, találkozás a Namahagi-val… csak hogy néhány emléket felidézzek. És mindeközben folyamatosan hallgattuk a visszaemlékezéseket, anekdotákat: amikor mi Magyarországon voltunk… az állandó kérdésekről nem is beszélve: XY hogy van? És Z?… add át üdvözletem W-nek!
    
Észre sem vettük és már ismét az első nap vacsoraasztalánál ültünk, de most már búcsúztunk. Diákjaink egész délután arra készültek, hogy 5 percben –természetesen angolul - összefoglalják az itt töltött néhány napot, a legemlékezetesebb pillanatokat.
 
   Nagyon hálás voltam, hogy nekem, mint kísérőnek nem osztották ki ezt a feladatot. 
De mit is mondhatnék? Azt, hogy bizony itt is vannak olyan régi, felújításra váró épületek, mint amit az amerikai filmekben láthatok egy-egy kisvárosról szóló filmben? Hogy az emberek bizony nem mindig kimonóban járnak, és pagodák sincsenek mindenhol? Hogy a beszélgetésekből az derült ki, hogy bizony itt is sok gond van… sőt: az emberek épp azokkal a gondokkal, félelmekkel küzdenek, mint mi otthon, csak ők a Föld másik oldalán, egy egészen más kultúrkörnyezetben, történelemmel teszik ezt? Azt csak nem mondhatom, hogy engem igazából az fogott meg, hogy milyen tisztelettel bánnak egymással, milyen jó ez a mindenhol természetes tisztaság és technikai színvonal, ám látom, hogy bizony „itt sincs kolbászból a kerítés”…
 
Aztán a vacsora során kiderült, hogy bizony a mi beszámolónkra is számítanak. Szerencsére először a diákoknak kellett megszólalniuk. Mind a japán fogadó-diákok, mind a magyarok összegezték az elmúlt napokat. De én mit mondjak? Én mást tapasztaltam, mint ők. Nekem nem volt kimonóm, én nem családnál laktam, én a „felnőttek” gondjait is megismertem... ám mire rám került a sor, már tisztán láttam, mik voltak számomra ennek az útnak a „hozományai”:
a büszke voltam diákjainkra, hogy ilyen jól beszélik a nyelvet, mennyire megértették ennek fontosságát, hasznosságát, milyen nyitottak, érdeklődőek, csupa-szív lelkek tudnak lenni bizony, egy-egy ilyen cserediák-program családok életét mentheti meg, formálja át, diákok életének ad irányt, célt és:
bármilyen körülmények között élünk is, a másik ember tisztelete, az egymásra figyelés, a szeretettel való odafordulás az, ami élhetővé teszi az életet és életre szóló élménnyé varázsol minden napot, áthidal minden nyelv korlátot. 
 
 
Remélem, ez a cserediák-program a jövőben is fennmaradhat, és még sokan gazdagodhatnak általa. 
Köszönet illeti mindazokat, akik az előkészületeket, szervezést felvállalták, koordinálták: 
Hlavka Zsuzsanna, Szikora Gyuláné, Pornói Ágnes tanárnők; kinti vendéglátóink, a japán és magyar fogadó családok, szülők és minden név szerint fel nem sorolt segítő, támogató.
 
M. Kovács Éva